Nem gondoltam, hogy valaha gyerekekkel fogok foglalkozni...

Pszichológusként dolgoztam fogvatartottakkal, kábítószerhasználókkal, cégvezetőkkel, de gyerekekkel sosem.

Aztán megszületett a kisfiam...

Csecsemőként sokat sírt, nehéz volt megnyugtatni, és az új, ismeretlen helyzetekre hevesen és negatívan reagált. Most már 5 éves, és még mindig megrémítik az új emberek, sok, egyébként a korosztályának megfelelő mesétől fél, és továbbra is intenzíven (és hosszan) reagál, ha valami nem úgy sikerül, ahogy eltervezte vagy csalódás éri.

Az évek alatt óriásira duzzadt a gyereknevelési könyvtáram, rendíthetetlenül kutattam azokat a módszereket, amik nekem és a klienseimnek (merthogy közben elkezdtem szülőkonzultációkat tartani) segíthetnek. Fantasztikus szakemberek zseniális könyveit olvastam, de egy valami szinte kivétel nélkül hiányzott belőlük…:

A gyerek és a szülő személyisége

Pedig akinek több gyereke van kivétel nélkül tudja, hogy a testvérek is lehetnek teljesen különbözőek.

A kisfiam például nagyon sokáig csak úgy nyugodott meg, ha ringattuk, ezzel szemben a lányom imádta, ha énekelek neki, a ringatás viszont többnyire kiakasztotta.

Ha két gyerek megnyugtatása ennyire ellentétes lehet, akkor pont a nevelésük lenne univerzális?

Fontos megismerni a gyermekünk és a saját személyiségünket ahhoz, hogy „jól” tudjunk nevelni.

Ezért megalkottam az egyedi, „Személyiségalapú gyereknevelés” módszeremet, hogy segíteni tudjak családoknak...

...akik harcolnak a gyerekeikkel ahelyett, hogy élveznék az együtt töltöt időt.

Jelenleg önkéntesként dolgozom egy gyermekotthonban, és szülőkonzultációkat tartok.